Beviszed vagy kint hagyod?
Akik a 70-es években születtek, vagy hamarabb, valószínűleg emlékeznek a zöld vagy piros telefonfülkékre.
Az utcasarkokon díszelgő fémből és üvegből készült dobozok tartalma, a nyilvános telefonkészülék szolgált a távközlés lebonyolítására.
Igazi retro érzés visszagondolni arra, hogy amikor föl akartad a barátodat hívni, le kellett szaladni az utcára, és kivárni a sorodat, míg bedobhattad a tantuszt, később a bélást (kétforintost). Ez télen felettébb szórakoztató volt…
A kiváltságosok – azaz akiknek otthon tárcsás telefonjuk volt – köre lassan bővült. Érdekes volt az ikervonal, amikor két lakáshoz tartozott egy vonal, azaz akkor beszélhettél, ha az iker nem használta.
Ebben az időben jött divatba a különböző kisállatok farkából készült kulcstartók mellett a spirálos telefondrótból házilag készített kulcstartó, mely büszkén kunkorodott boldog tulajdonosa zsebéből.
Ez volt a menő a hiánygazdaságban.
Aztán középiskolás koromban megjelentek a mobilok. Akkor még rádiótelefonnak is hívták a masszív készülékeket. Többkilós darabokból indult, aztán lassan kisebbedett. Úri huncutság volt, drága percdíjakkal. Mint minden új és drága holmi, ez is hamar státuszszimbólummá vált.
A kilencvenes évek új embere, úttörője volt a vállalkozó, a negyvenes férfi, anyu vásárolta fekete öltönynadrágban, makkos cipőben, rövid ujjú fehér ingben. A sajátos férfidivatot ing alatt is jól látható atléta és autóstáska egészítette ki.
Ja, és a vállalkozószakáll, azaz az 1-2 cm-es egyenletes arcszőrzet.
Ő vett először mobilt, vagy ahogy a szleng hívta: bunkófont.
Emlékszem, nevetés hallatszott, mikor valakinek a buszon csörrent meg a mobilja. Ugyanis a mobilt a drága autóval járó újgazdag vállalkozókhoz társítva furcsa volt, hogy az illető BKV-val jár.
Nem gazdag, mégis mobilozik? Szokatlan volt.
Aztán csökkentek a percdíjak, és utolérte a tömeget a technika. A mobil betört az iskolai osztályteremtől elkezdve az operaelőadásokig.
Ismét az a jelenség állt elő, hogy a technika gyorsabban fejlődött, mint a kultúra, s az erkölcs. Nem tanultuk meg helyén kezelni az eszközt, mely túlnött rajtunk.
Ma már internetezni is lehet mobillal, úgyhogy a függés még erősebbé vált.
Oktatói pályafutásom alatt a gyakorlás ideje sem volt mentes a csöngéstől, rezgéstől. Ez főleg a lazítás, s a meditáció alatt okozott ijedelmet a mélyen ellazult gyakorlókban.
Ínyencségek még a trikónászana közben zsebben tartott mobil, a telefonálás, internetezés az óra előtti percekben, és a lazítás előtti gyors belekukkantás. Hátha jött üzi vagy e-mail.
A biztosítékot az csapta ki, amikor már én is behoztam a táskámban, és nem adtam le a recepción hatástalanítva, és persze az enyém kezdett rezegni. Szégyenkezve vallottam be az illetőnek, aki felriadt rá, hogy az enyém voltam a ludas.
Ezután döntést hoztam, és a következő órától összeszedtem dobozba a telefonokat. A csapat egyes tagjai nehezen, de leküzdötték ragaszkodásukat modern életünk egyik legfontosabb tárgya iránt. Az óra zavartalanul telt, és mindenki jobban tudott figyelni arra az isteni csodára, kit úgy hívnak: Önmagad.
Arra kérlek, állj ellen a kísértésnek, és ajándékozd meg magadat avval a zavartalan 60-80-90 perccel, amit az oktatóddal töltesz.
Mert ez az az idő, amit igazából önmagaddal töltesz.
Magad miatt előre is köszönöm!
Köszi Ákos!!
Nálam az órán nincs mobil, én is nyilvánosan átállitom, igy mindenki is azt teszi.
Csak az önmagamra figyelés van.